Minden előadás más és más. Ez köszönhető a szereplőknek és a nézőknek. De szerintem ez nagyon jó, mert az borzalmas lenne, ha minden előadás pontosan úgy sikerülne. Halálra unnánk magunkat:-). A taps is mindig más. Van amikor nagyon sokat tapsolnak, és akár háromszor, négyszer visszahívják a színészeket, máskor pedig már a taps közben több ember kimegy, és rövid ideig fejezik ki a nézők a tetszésüket. Rájöttem arra, hogy miért kell megtapsolni a szereplőket  akár egy olyan előadáson, ami nem tetszett nagyon.  Most, hogy az elejétől részt vettem egy próbafolyamatban, látom, hogy mennyi töprengés, munka, és türelem végigcsinálni, és mennyit kell változtatni, már akkor is, amikor azt hisszük, hogy készen van. Eddig is tudtam, de most érzem igazán, hogy iszonyat bunkóság kimenni a tapsrend közben. A  színészek, már az előadás közben tudják, hogy alapjában tetszik-e a nézőknek amit látnak, vagy nem. Ezt onnan is sejthetik, hogy egy adott  poénon mennyien nevetnek. Viszont itt vagyunk mi, a fiúkórus. Mi nem tudjuk az előadás közben megállapítani, hogy a mi munkánk tetszik-e a nézőknek. A Faust 1-ben, amikor a nézőtéren éneklünk, jó, akkor látjuk a nézők szemét, nézését, tehát ott sejthetünk valamit. A végén nekünk nagyon fontos, hogy tapsoljanak, mert mi is sokat dolgoztunk vele, és még nagyon sokan mások is, köztük az ügyelő, a világosító, a hangmérnök, de mondjuk a díszletépítők is. Volt egy előadás, ahol annyira keveset tapsoltak, hogy nagyon mérgesen mentem haza. Amikor azt látom, hogy a tapsrendnél elég sok néző már kimegy, akkor arra gondolok, hogy milyen érzés ez a színészeknek, akiknek sokkal több munkájuk van ebben a darabban, mint nekünk? Olvastam sok kritikát, és általában a színészekről és a kórusokról jót írnak. Ez ilyenkor nekem jól esik. Most egy kicsit eltérek a tapstól, és arról szeretnék írni, hogy milyen érzés nekem egy ilyen jó színházban dolgozni. Egyrészt nagyon örülök annak, hogy jóban vagyunk a színészekkel. Másrészt, már kifejezetten várom, hogy bemehessek a színházba, mert ott nekem olyan, mintha mát több éve járnék ide, ebbe a közösségbe. Azt tudni, kell, hogy mi a színház titkársága mellett, egy kis lakásban vagyunk, ahol nagyon kevés bútor van. Onnan egy felfüggesztett csigalépcsőn kell lemennünk a színpadra. Ez is nagy kihívás, hogy 21 gyerek úgy menjen le a lépcsőn, hogy az ne hallatsszon be a színpadra. Szerencsére, most már sikerül, de próbán még sokszor előfordult, hogy utánunk szóltak, túl hangosak vagyunk. Az is tetszik, hogy múltkor megkértem a hangmérnököt, Attilát, hogy vigyen fel a keverőpulthoz, és rögtön mondta, hogy persze. Így ezt is meg tudtam nézni,, és azt kell mondanom, hogy a hangosítás nagyon komoly meló.

Remélem tetszik az előadás!

Andris:-))